TRAWELL   Blog

Idegen nyelv utazás miatt, vagy utazás idegen nyelv miatt?

Mint mindenki a korosztályomból, már az alapiskolától én is bele lettem kényszerítve az idegen nyelvek tanulásába. Nem láttam ebben semmilyen akadályt, egyszerűen eggyel több tantárgy az órarendben. Választani az angol és német nyelvet lehetett. Természetesen a kellemesebb hangzású angolt választottam, amivel lépten-nyomon találkoztam, ráadásul az angoltanárnők voltak a legcsinosabbak a tantestületben. Különben is, mi tudná jobban felkelteni az érdeklődését egy serdülő korú srácnak a kultúrák közötti eltérésekre, mint egy, az ajkait idegennyelvű nyelvtörőkön tornáztató kecses testű, gyönyörű nő. De ez távolról sem az egyetlen impulzus volt ...

Az angol mára annyira erősen komplex nyelv lett, hogy olyanok is, akik nem tanulták kötelezően az iskolában, beleszagolhatnak. Ereje egyszerűségében, globális elterjedtségében, óriási szókincsében rejlik, mindamellett a hétköznapi életben szükséges frázisok kis mennyiségében és használatának „ragadósságában“. A harmadik világ országaiban is meg tudjuk magunkat értetni, legalább is a kézzel-lábbal mutogatást kiegészítve néhány angol kifejezéssel ki tudjuk csikarni a szükséges információt még olyanoktól is, akik a nyelvvel csak a nagymértékben elterjedt angolszász kultúra hatására találkoztak. Vegyük csak azt, hogy angolul egyáltalán nem beszélő emberek is dúdolgatnak néha angol nyelvű slágereket. Annak ellenére, hogy egyáltalán nem is sejtik, miről énekelnek a dalban, a szavakat egyszerűen megjegyzik.

Dalok, mint kezdet

Emlékszem, fiatal gyerekként gyakran utaztam vonattal Pardubice és Hradec Králové között. A pardubicei állomáson állandóan szóltak (persze még ma is) csehül és angolul a jelentések a nemzetközi vonatokról. Néha a barátommal utaztam, akinek az angol tudása már akkor bámulatos volt. Az értesítések minden szavát értette, angol audiokönyveket hallgatott, a vonatban minden nehézség nélkül olvasott angol nyelvű csillagászati folyóiratokat. Kérdeztem, hogyan csinálja? Szerinte minden a hallgatáson múlik. Az én problémám (az iskolában a gyönyörű angoltanárnők ellenére) abban rejlett, hogy születésemtől egy hallási rendellenességgel küzdöttem, ami komolyan megnehezítette számomra a hallást. Hogyan lehet ezt legyőzni? Gondolhatok-e ilyen hiányossággal egy külföldi kirándulásra? Ha az angol órákon nem működik a konverzációs hallásom (ekkor még csak hatodikos voltam az alapiskolában), minden el van veszve? Dehogy!

Egy, ma már nem létező, pardubicei kereskedelmi rádió sugározta a kor legnagyobb slágereit, amelyek felvételeit megrögzötten hallgattam és mivel a zene és a hang egyaránt megérintett, egyre kíváncsibb lettem, miről is szólnak. A walkmanomon hallgattam őket körbe-körbe és próbáltam megérteni a szövegeket. Hallás útján nem nagyon ment, mert az énekesek néha rosszul artikulálnak, a rímre összpontosítanak és nem az intonációra; nem tudni, hol kezdődik, hol végződik a gondolat. Némelyik dalnak elgondolkodtató, tömör a szövege, másoknak a tartalom színesebb leírása miatt gazdagabb. Szerencsére a 2000-es év környékére az internet globális elterjedésével a dalszövegek egyre könnyebben váltak hozzáférhetővé. Ezért hosszú órákat tӧltӧttem kedvenc slágereim szӧvegeinek keresésével, hogy mégtӧbb hosszú órát tӧlthessek ezek fordításával... és hogy azután énekelhessem őket a zuhany alatt, mikor nincs senki a kӧzelben.

Kӧzépiskola – még szebb tanárnő és még gazdagabb internet …

Mikor 2003-ban a kӧzépiskolában találtam magam, az internet az egész világon egy bűvӧs hellyé kezdett válni. Információk első kézből, a világ tӧrténései online, temérdek kép, névtelenség és kӧzélet – ez mind gyorsan, kӧnyvtárlátogatás nélkül. Szüleim és nagyszüleim ezt egy életképtelen médiumnak tartották, de mára bebizonyosodott, hogy az internet nélkül már az életet sem tudjuk elképzelni. Abban az időben a szüleim dӧntése miatt az internethez csak jutalomként jutottam, de habzsoltam mindent, ami csak elérhető volt. És mivel túlnyomó részben a legérdekesebb írások – számomra főleg a csillagászati cikkek – angolul voltak (a NASA már akkor is megbízható forrásnak számított a világűrről), egyre gyakrabban volt a kezemben valamilyen szótár. Amit nem értettem, magammal vittem az iskolába, ahol a gyӧnyӧrűséges, szőke tanárnőnél próbáltam – ahogy helyesen gondolják – kedves és aktív diáknak látszani már csak a viharosan tomboló serdülő korom miatt is. És így okom is volt a csengetés előtt az irodájába menni és valamivel előbb látni alakját, mosolyát és szemeit a szintén lassan felnőtté váló évfolyamtársaimnál az angol órán.

Esténként aztán róla álmodoztam és valahol tudat alatt belémvésődӧtt bizonyos frázisok és kifejezések kiejtése, amit vonzó hangján tanított és később az órákon a csodálatból fakadó figyelem miatt egyszerűen visszamondtam. Mit tegyek hozzá – gyӧnyӧrű idők voltak és minden angol tanárnőnek üzenem, hogy a tizenéves fiatalemberekre sokkal nagyobb hatással vannak és sokkal tӧbbet megtanítanak nekik, ha pedagógiailag hasznosítani tudják hormontúltengésüket. Azt gondolom, ha az iskolákon a lányoknak jóképű tanárok, a fiúknak pedig csinos tanárnők tanítanák az idegen nyelveket, azok felettébb kedveltek és egy-kettőre elsajátíthatók lennének.

Filmek, filmsorozatok és nagy ambíciók

Hogy ne csak a felnőtté válás titkos vágyairól szóljon a dolog (még akkor se, ha az elején tényleg arról szólt), nekem személy szerint sokat segített a sok film és filmsorozat, amik egyre nagyobb számban váltak elérhetővé az interneten. Mindannyian emlékszünk – mindenképpen látnunk kellett az új, vagy éppen régi filmeket, amikről a tanítás szüneteinek felszabadult perceiben beszélgethettünk – és a hatalmas internet megadta a lehetőséget, hogy mindezt a videokölcsönzők állandó látogatása nélkül tegyük. Elég volt letölteni a feliratozott filmeket és sorozatokat, amelyek a televízióban látható kötött program szerint sugárzott szinkronizáltakkal szemben, mivel bármikor nézhettük (reklámok nélkül!) és megszakíthattuk őket, mindenképpen előnyösebbek voltak. Egyiket befejeztük, a másikat azonnal kezdhettük – kint úgyis rossz idő van, kirándulni nincs kivel mennem, akkor miért ne habzsolnám a filmeket. Fokozatosan – a középiskola alatt – azon kaptam magam, hogy nagyon sok frázist megjegyeztem, amik a filmekben gyakran ismétlődnek. Ezenkívül a főbb irányzatot követő produkciók túlnyomó többsége amúgy is az átlagos néző számára készülnek, tehát nagyon gazdag szókincset nem várhatunk. A gyakran használt konverzációs kifejezések elsajátítására viszont tökéletesen alkalmasak.

Az idegen nyelv aktív hallgatása a számítógépen mélyebb hatással is rendelkezett. Magamban elkezdtem kitalált hétköznapi életképek párbeszédeit gyakorolni – a mindennapos fárasztó iskolábajárás állandósága akaratlanul is a poros utcákról a fantázia világába repített. És ez még nem minden, ugyanis a középiskola ideje alatt magával ragadott a hév és azt képzeltem, hogy különféle forgatókönyveket fogok írni Hollywoodba. Erről diáktársaim gyakori élcelődései miatt természetesen fokozatosan lemondtam, de azért az angol monológok és párbeszédek megmaradtak a fejemben. Ma már angolul gondolkodom. Érdekes, nem? De hasznos!

Mit tegyek még hozzá? A négy év középsuli után, ahol az angol az elején bőségesnek tűnt, bizonyos személycserék után (igen, a gyönyörű tanárnő az első év után elhagyott bennünket) már nem volt olyan, én mégis tovább habzsoltam a sorozatokat menekülésként mindennapos valóságból olyannyira, hogy képtelen voltam kivárni a cseh feliratozás megjelenését és eredeti angol változatban töltöttem le őket. Az összes szót, amit kedvenc főszereplőim gyöngyként szórtak felém, hamar elkezdtem egyre alaposabban megérteni és elsősorban azok a poénok vésődtek az elmémbe, amelyek csak angolul hangzottak jól és amelyeket a gyártó ország kultúráját nem ismerve a cseh átlagnéző nem érthetett. A fordítók és szinkronizálók pedig kénytelenek voltak a cseh kultúrában is fellelhető üzenetet találni, vagy egyszerűen rábízták a néző nyelvi műveltségére. Ezért a középiskola végén egy újabb szenvedélyem alakult ki – filmek és sorozatok feliratainak fordítása, mert szerettem volna a lehető legjobban visszaadni az eredeti tréfák hangulatát. Elég gyorsan csődöt mondtam, mert ez nem olyan egyszerű. Sajnálattal kellett abbahagynom és konstatálnom, hogy ezeket az örömöket vagy megtartom magamnak, vagy csakis olyanokkal oszthatom meg, akik szintén tudnak angolul.

Ez volt az a pillanat, amikor megértettem, hogy az angol nyelv már a fejemben van és a hallási rendellenességem ellenére valóban sikerült elsajátítanom. Egyelőre csak szórakozásból, de nemsokára ennek a többé-kevésbé autodidakta módszernek gyakorlati hasznát is vettem ...

Nyelvi korlátok? Egyértelmű kihívás!

… És elérkezett a sorsdöntő utazás. 2009. júliusában, a főiskola második éve után, amikor óriási lelkesedéssel fogadtam el egy ajánlatot, hogy Kínába utazzak a (máig is) leghosszabb teljes napfogyatkozásra ebben az évszázadban. Nem ez volt az első utam a nagyvilágba, még távolról sem, de addig mindig kéznél voltak a barátok, akik a legtöbb nyelvi „beavatkozást“ az egész csoport helyett elintézték, így nekem néhány élelmiszervásárlástól eltekintve nem volt okom az idegen nyelv használatára. Ez más volt. Már az első pillanat, mikor életemben először beülhettem egy repülőgépbe – a Turkish Airlines Airbus-ába – és a barátom, aki az angol nyelvben olyan otthonosan mozog, minha második anyanyelve lenne, bölcsen az ablakhoz ültetett átellenben az ő helyével. Na, bölcsen... inkább örömet akart szerezni, hogy első repülőutamon élvezhessem a látványt. Én viszont a fedélzeten a szépséges török légikisasszonnyok török-angol közvetlen csivitelését végig kihívásnak éreztem és a sorozatok párbeszédeiből megmaradt frázisokat kezdtem fejben utólag összerakva használni. Először használtam őket és meg is tapasztaltam a visszhangot rájuk.

Ellazultam és jött a viccelődés, mert a nyelvi korlátok miatti félelem egy pillanat alatt elmúlt és megértettem, hogy angolul beszélni valakivel, aki nem angol nyelvterületről származik, végtére is egy nagy móka. Kiderül, mit tudnak, mit tudunk... amit egyik fél sem tud kifejezni, azt kézzel-lábbal való mutogatásba csomagolhatjuk. Az a momentum kulcsfontosságú volt, mert óriási vágyat ébresztett bennem ezt újra és újra átélni. Az ilyen fokú önreflexió szórakoztató tanulással összekötve egyszerűen mámorító volt. Ezenkívül teljesen véletlenül a sorstól olyan utazásokat kaptam, amelyek során olyan, nem angolajkú országokba vetődtem, ahol mindenki, hozzám hasonlóan, csak tanulta az angolt.

Megértettem, hogy egy iskolában évekig tanulni egy nyelvet távolról sem helyettesíti azt a néhány külföldön töltött percet, mikor nyugodtak és felszabadultak vagyunk, szükségünk van arra, hogy megértsenek és ráadásul még mindezt szórakozásnak érezzük.

Senki nem ítél el és nem értékel, mint az iskolában. Nem kell azokat a humoros, de egyáltalán nem interaktív párbeszédeket hallgatni a filmek és sorozatok főszereplőinek az előadásában. Nem próbáljuk a kedvelt dalok refréneit megfejteni. Egyszerűen csak próbáljuk megérteni, amit a másik mond, akar, hogyan reagál kéréseinkre, érzékeljük természetét és az örömöt, ami ő, az angol nyelvismeretének hiányosságai miatt átragad ránk és az idegen nyelven történő kommunikációt óriási mókává változtatja. És pontosan ezen múlik. Könnyedén ledönteni a nyelvi korlátokat.

A nyelvi korlátoktól való félelem absurditásának tökéletes bizonyítéka az a tény, hogy ez a kihívás Kínában elvezetett a legédesebb dologhoz – megismertem első szerelmemet, egy csodaszép argentín lányt, aki éppen egy világkörüli utazáson volt a többéves ausztráliai tanulmányi tartózkodása alatt (ilyen út is megrendelhető a trawell.sk segítségével). Így számomra kellemesen bezárult az örök, angoltanárnők iránti beteljesületlen vágyaim szimbolikus köre. Ráadásul az angolon kívül belekóstolhattam a hangzatos spanyol nyelvbe is.

Megértettem, hogy a világ szörnyen kicsi ahhoz, hogy otthon satnyuljunk a nyelvi korlátoktól való félelmünk miatt. Ez a félelem teljesen felesleges – senki nem fog elítélni, megismerünk embereket és főleg a világot, ami a látóhatárral egyáltalán nem végződik és annyi mindent kínál, hogy néhány külföldön töltött nap után elszörnyedve kopogtatjuk a halántékunkat, az istenért, miért rettegtünk ettől ennyire. Ezután boldogan eldicsekszünk, milyen jó, hogy végül megtettük ezt a lépést. Ez egyszerűen egy kihívás, aminek a végén többnyire egy életre szóló jutalom vár!

Petr Horálek, 2015 11.8
Fordítás: Németh Geri, 2016 05.19